1.
Emuár Golen mögött tompa dördüléssel becsapódott a Rend Palota ódon vaskapuja, majd alig hallható nyikorgás jelezte, hogy odabent a helyükre tolták a zárnyelveket. Az épület magas falai sötét árnyékba borították a teret, amely Progyrt a Palotától elválasztotta. Kora reggel volt. A nap sugarainak jó része még azelőtt elkóborolt a Polotaimos hegység láncai között, hogy a szürke kockakövekre tévedhetett volna, a Palota ősrégi falai pedig a maradék fényt is megkaparintották az egyébként hatalmas tér elől.
Emuár Golen közvetlenül maga elé meredt. Bár lélekben már napok óta erre a pillanatra készült, mégsem volt képes a számára lényegében idegen város felé tekinteni. Egyelőre a teret borító régi kockakőburkolatot szemlélte, és azt, hogy egészen simára kopott abban a kétméternyi széles sávban, amerre a bevonuló, újonc papok valaha évente megtették a város és a Palota közötti utat – hogy azután néhány kivételes esettől eltekintve soha ne is térjenek többé vissza onnan. A kövekre meredt, és a Rend dicső történelmén gondolkodott. Így próbált erőt meríteni az induláshoz.
A Rend Papságának Legfelsőbb Tanácsa száz évvel ezelőtt úgy értékelte a világ állását, hogy a bűnök már meghaladták azt a szintet, amely mellett Isten szolgái még képesek lehetnének küldetésüket az egyszerű emberek között maradéktalanul teljesíteni. A Tanács ezért a világban addigra mindenfelé szétszóródott hittestvéreit a palota oltalmazó falai között gyűjtötte össze, és megszakította legtöbb kapcsolatát a külvilággal. A kezdeti időkben – mindenekelőtt a létfenntartással kapcsolatos alapvető szükségleteik miatt – a papok meghatározott és szigorú szabályok betartása mellett olykor még bejártak elintézni ügyes-bajos dolgaikat a városba, azonban ennek is már majdnem harminc éve, hogy vége szakadt. A technika fejlődése – és nem mellékesen a Rend papjainak találékonysága és szorgalma – lehetővé tette, hogy a Palota lakói teljes elszigeteltségben éljenek.
Emuár Golen különleges helyzetben volt, és ezt tudta is. Hiszen lassan húsz év telt el azóta, hogy ugyanez a nehéz vaskapu Kliordan apát háta mögött végleg bezárult. Ez még akkor történt, amikor a rendfőnök Progyrban járva elintézte, hogy a kormány a turisták és a helybeli fiatalok egyre elviselhetetlenebb zaklatásai miatt torlasszal kerítse el a teret, és annak a várossal érintkező felét egy katonai rendész-egységgel a nap huszonnégy órájában őriztesse.
Lassan elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy fel merje emelni a tekintetét. A távolban megpillantotta a fehér-pirosra mázolt, betonoszlopokkal tűzdelt rácskerítést és az azt néhány helyen megszakító, tűzpiros tetejű őrbódékat, az izgatottan cigarettázó katonákkal. Valamennyien felé mutogattak, és az ő különös esetét találgatták, hiszen eddigi szolgálatuk során minden bizonnyal egyikük sem láthatott senkit kimerészkedni Palotából. Emuár ekkor egy nagyobb autó hangjára lett figyelmes, majd, amint a zaj irányába fordult, felfigyelt a feléje közeledő, zöldre mázolt, ütött-kopott, ósdi, katonai dzsipre. A kocsi motorháztetejét valami elragadta az idők folyamán, így, miközben az autó haladt, olaj- és benzincsepp felhőket köpdösött szét, melyek kisebb foltokba gyűltek a kövezeten. A volán mögött egy közkatona fészkelődött. Elkerekedett szemekkel és tátott szájjal bámulta a kapuban álló papot. Jobbján egy idősebb és láthatóan magasabb rangú katona ült, aki jóval távolabb attól a helytől, ahol Emuár Golen zsákját a vállán átvetve álldogált, intett a dzsipet vezetőnek, hogy fékezze le a kocsit. Egymaga szállt ki. Sapkáját a fejére csapta, és határozott léptekkel közeledett a pap felé, habár az arcán látszott, hogy egészen izgatott, és tudatában van annak, hogy különleges pillanat részese. Amikor Emuár közelébe ért, megtorpant. Először kezet akart nyújtani, de azután a mozdulatot félúton visszafogta, és inkább a tisztelgés mellett döntött.
– Üdvözlöm atyám! – mondta. Érződött, hogy keresgéli a szavakat. – Romik százados vagyok, a palotaőrség ügyeletes parancsnoka… Értesítést kaptunk, hogy… szóval tudatták velünk, hogy ma ki fog jönni valaki… mi meg arra gondoltunk, talán szívesen venné, ha keresztülvinnénk a téren, a kijáratig.
Emuár Golen tetőtől talpig végigmérte a tisztet, húsz év óta először látott olyan embert, aki nem a Rend kötelékébe tartozott. Hosszasan elidőzött Romik százados kopott és zsírfoltos egyenruháján, borostás arcán, a sisakja alól előtüremkedő, ápolatlan hajtincsein. Önkéntelenül is a bűn csalhatatlan jeleit kutatta rajta, mert a Rend tanításainak egyik alaptétele volt, hogy a külvilág lakóinak testén és ruházatán rajtahagyja kéznyomait a gonosz – habár most, talán éppen az elmúlt évek vívódásainak köszönhetően, Emuár a legkisebb meglepetés nélkül vette tudomásul, hogy Romik százados megjelenése legfeljebb ápolatlanságáról árulkodik. A tiszt némileg oldalvást fordult, és karjával az autó irányába mutatott. A volán mögött ülő katona fejét csóválva nézte Emuárt, köpött egyet, és egy cigarettára gyújtott.
– Valószínűleg süket ez uram! – kiáltotta, miközben lassan eregette a száján kifelé a füstöt, a gyufát pedig messzire pöckölte. – Nézze, egy szót sem értett abból, amit maga mondott neki!
– Utasítottam rá, hogy tartsa meg magának a véleményét, nem igaz, Erma? – mordult rá Romik százados, de közben nem fordult a közkatona felé, továbbra is a papot figyelte. Bizalmat ébresztően próbált rámosolyogni, azonban irtózatosan elhanyagolt, sárga és hiányos fogazata volt, és így, ezzel a gesztussal csak még visszataszítóbbá tette az ábrázatát. Erma megjegyzése azért gondolkodóba ejtette, a biztonság kedvéért most már jobban artikulálva és egy kicsit hangosabban szólt Emuárhoz.
– Atyám, azért jöttünk, hogy átvigyük a téren, ha gondolja!
– Igen... elnézést... köszönöm… – hümmögte Emuár Golen. A százados hangjának erejétől kissé összerezzent, de csakhamar összeszedte magát, és elindult a kocsi felé. Közben zavart hangon beszélt, Romikra alig-alig pillantva szeme sarkából. – Emuár Golen vagyok… és… már nem vagyok pap… legalábbis, átmenetileg nem… illetve, hát megkérném tisztelettel, ne szólítson így… mert, tudja a Rend papjai a Palota falai között élnek, így én most nem tartozom közéjük. – Maga sem tudta, hogy miért kezdett el magyarázkodni. Abban sem volt egészen biztos, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amit összehord.
Romik százados gyors pillantást váltott a volán mögött feszengő Ermával, aki erre kipattant a kocsiból, és kinyitotta a dzsip hátsó ajtaját. Arcára széles, zavart vigyor ült ki, mesterkélt mozdulattal, kissé meghajolva jelezte a papnak, hogy szálljon be. Emuár beült, és a csomagját az ölébe vette. Mialatt az autó lassan visszafordult, szomorúan nézte a Rend Palota hatalmas falait. Biztos volt benne, hogy valamelyik ablak mögül ugyanilyen kedvetlenül figyeli őt a vén Kliordan apát és még bizonyára számosan a volt paptársak közül. Amikor az autó az őrbódék irányába indult, tétován hátra is intett, de azután zavartan lekapta a kezét, mert észrevette, hogy Romik százados félig hátrafordulva fürkészi, és Erma is őt bámulja a visszapillantó tükörben. A százados újból mosolyogni próbált, hasonló sikerrel, miként az előbb.
– Hát, bizonyára érdekes lehet ennyi év után elhagyni ezt a helyet... – Beszélgetéssel próbálkozott, viszont bármennyire is kíváncsi volt, nem akarta egyből tapintatlan kérdésekkel zaklatni a papot.
Emuár nem válaszolt, csupán bólintott. Sajátmaga is meglepődött, mennyire felkavarja a lelkét, hogy most talán végérvényesen eltávolodik attól a helytől, ahol életének több mint a kétharmadát töltötte. Nem tudta Kliordan apátot kiverni a fejéből, folyton körülötte csapongtak a gondolatai. A vén pap fájdalmas arcvonásaira emlékezett, amint ismerteti vele a nehezen meghozott döntést, hogy Emuárnak el kell hagynia a Rend Palotát és a rendtársakat; az ódon épületet, az emberemlékezet előtti tudással, és azokat, akikkel mindig megoszthatta a gondolatait. Pedig az öreg Kliordan valósággal atyjaként szerette. Nem is csoda, hiszen Emuár Golen csak kilencesztendős volt, amikor a frissen bevonuló novíciusok csomagjai közé rejtőzve besurrant a kapun. Mivel a ruházata arról árulkodott, hogy korábban is az utca nevelte, és odakinn senkije sincs, vagyis nagy valószínűséggel az egyik lelencházban végezné, rövid tanakodás után Kliordan apát sajátmaga kezeskedett a kis Emuár neveltetéséről és taníttatásáról. Évekkel később pedig boldogan helyeselte, hogy a fiú a tizenöt éves kort elérve, maga is a Rendben maradás mellett döntött.
Mindezeket nyugodtan végiggondolhatta. Romik százados immár nem rá figyelt, nem szólongatta tovább, előrefordult, és Ermával együtt csupán ritkább időközönként a visszapillantó tükörből ellenőrizték, hogy a „poggyász” megvan-e.
Amikor már egészen közel értek a kerítéshez, Emuár elképedt az építmény méretétől. A Palotából szemlélve soha nem gondolta volna, hogy a távolság miatt aprónak és ideiglenesen összetákoltnak tűnő kerítés ennyire masszív és monumentális lehet. Attól pedig még inkább izgalomba jött, hogy a rácsokon keresztül meglátta a tér és az óváros között húzódó, keskeny csatornát, melynek két partja olyan szabályos volt, akárha emberkéz munkája volna, és megpillantotta az ezen átívelő régi hidat is. Mindezek élesen megmaradtak az emlékezetében. Amíg gyerekként a városban élt, gyakran megnézte a Palotába vonuló novíciusokat, és sokszor fordult meg az akkor még szabadon látogatható tér forgatagában.
A híd másik oldala, Progyr óvárosa szinte egy sugarat sem kapott a hajnali napfényből. A házak sötét körvonalai előtt még alig járt-kelt néhány városlakó. Ugyanakkor Emuár azt is észrevehette, hogy akik látják a Rend Palota felől közeledő dzsipet, kíváncsian megállnak, és meghökkenten tárgyalják a további fejleményeket. A csatorna mellé települt Progyr legrégebbi halpiaca, így a bámészkodók többsége halaskofa vagy hordár volt, és az a néhány halász, akik ladikjaikból éppen a partra rakodták friss zsákmányukat: halakat, rákokat, polipokat és még sok efféle – esetenként nagyon is másféle –, különösforma tengeri élőlényt. A piac még nem nyitott ki, ezért a dolgozók között csak elvétve akadt néhány korán érkező vásárló, akik tátott szájjal hallgatták a bennfentesebb kofák mindentudó beszámolóit a kapuhoz érkező dzsipről.
Romik észrevette, hogy Emuár a piacon álldogáló bámészkodókat figyeli, és miközben a kocsi az egyik őrbódéhoz ért, újra a paphoz fordult.
– Nagy szerencse ám, hogy ilyen korán indult el, tudja-e?! Itten tíz-tizenegy órától mozdulni sem lehet, annyi a vásárló meg a turista. Átjönnek a hídon, és még a kerítésre is felmásznak. Fényképezkednek, meg videóznak.
– Hát igen. – Emuár megint zavarba jött. Értette, hogy a százados barátságos akar lenni hozzá, de nem igazán tudott neki mit mondani, túlzottan lefoglalták kavargó érzései. Nem is felelt semmit.
A dzsip megállt, és az Erma nevű közkatona kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy az iméntihez hasonlatos, idétlen hajbókolás közepette kifelé tessékelje. A közeli őrbódé körül mintegy tíz katona álldogált, többségük egyenruhája ugyanolyan rendezetlen és piszkos volt, akárcsak a parancsnokuké, Romik századosé. A katonák kíváncsian és némán méregették az érkező papot. Emuár kiszállt, zavartan maga elé meredt, és valami köszönésfélét mormogott az orra alatt. Bizonytalanul megállt, nem tudta merre is menjen tovább, de Romik százados abban a pillanatban tapintatosan megérintette a karját, és elindult előtte a kerítés irányába. Emuár ekkor vette csak észre a kerítés méretéhez képest komikusan kicsinek ható ajtót, pedig kiszúrhatta volna, hogy az egykori novíciusok léptei nyomán kikopott sáv, kissé összeszűkülve, egyenesen ehhez az átjáróhoz vezet.
– Jöjjön atyám, erre! – Romik százados próbált továbbra is barátságosnak hatni, miközben egy kulcscsomót bányászott elő a zubbonyából. – Elég nehéz meglátni ezt a kis ajtót, de hát nincsen túl nagy forgalom errefelé, ugye.
Emuár némán figyelte a tiszt mozdulatait, közben érezte, hogy Erma és a többi katona kíváncsi tekintete szinte égeti a hátát, ezért később fellélegzett, amikor végre már az ajtóhoz értek. Romik százados nyitogatni kezdte a zárakat, hosszú másodpercekig hangosan zörgött a rozsdás láncokkal és lakatokkal. Ahogy Emuár óvatosan a kerítésen túlra pillantott, látta, hogy a híd túlsó oldalán mostanra teljesen megállt az élet. A bámészkodó emberek többsége, akikhez már csatlakoztak a környező házak lakói is, elhűlve és némán figyelte az eseményeket, néhányan azonban füttyel, kurjongatással és tapssal kísérték Romik százados mozdulatait. A tiszt kinyitotta az utolsó zárat is, és amennyire lehetett, szélesre tárta az aprócska ajtót. A vaspánt élesen nyikorogva, nehézkesen engedelmeskedett, alaposan be volt rozsdállva a ritka használat miatt. Ezt az átjárót csak a Rend papjai használták, vagyis pontosabban senki sem háborgatta már legalább húsz éve; a katonák másutt közlekedtek, az egyik szélesebb hídnál lévő kapun keresztül, mivel ott autóval is át tudtak járni a csatornán.
Emuár a torkában érezte dobogni a szívét. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy még egyszer hátra kellene néznie a Palotára, de remegő lábai meggyőzték arról, hogy ereje maradékát megőrizendő nem szabad még gondolatban sem búcsúzkodnia. Lassan elindult kifelé, mikor a kapuban Romik százados újból megérintette.
– Bocsásson meg atyám, de mindenképpen tájékoztatnom kell, hogy amennyiben kilép innen, külön parancs nélkül többé már nem engedhetem vissza.
Emuár egyenesen a tiszt szemébe nézett, most először halványan el is mosolyodott. Úgy érezte, furcsamódon a százados szavai visszaadják valamelyest az erejét.
– A palotába semmiképp sem engednének vissza, tudja... – felelte – És hát mit is csinálnék tovább itt, a téren?
Romik százados szintén mosolyogni próbált, megvonta a vállát, és hanyagul tisztelgett. Emuár kilépett a kapun, tett néhány lépést a híd felé, azután még egyszer, utoljára megtorpant Romik hangjára, de már nem is fordult hátra.
– Bocsásson meg atyám! – kiáltott utána a tiszt. – Ha nem lenne ellenére... szóval megöl a kíváncsiság, hogy... szóval, miért döntött a távozás mellett? Elárulná nekem?
Emuár Golen egy darabig gondolkodott, hogyan is magyarázhatná el pár szóval a katonának az elmúlt hónapok, sőt inkább évek eseményeit, amelyek odáig vezettek, hogy most távozni kényszerül. Ha valóban eleget akart volna tenni Romik kérésének, szinte az egész életét el kellett volna mesélnie, de legalábbis azt a több mint húsz évet mindenképpen, amit a Rend Palota falai között töltött – erre nyilvánvalóan sem ereje, sem elég ideje nem volt. Nem szeretett volna azonban barátságtalannak tűnni, ezért, bár nem tekintett hátra, fejét egy kicsit oldalra fordítva, hogy Romik egészen biztosan megérthesse a szavait, ezt mondta:
– Elvesztettem a hitemet, százados. És nem én döntöttem. A Rend küldött el azért, hogy visszaszerezzem.
A katonák közül többen gúnyosan felnevettek, de Romik százados haragos pillantására elcsendesedtek. A tiszt egy darabig fürkészően bámulta a papot, aki továbbra is háttal állt neki, aztán köpött egyet, és egy cigarettára gyújtott.
– Hát… tudja, hogy éppen Progyrban akarja megtalálni a hitét... szóval ez elég furcsa... de maga a pap... Mindenesetre sok sikert, atyám! – tette hozzá kicsivel kedvesebben.
– Köszönöm százados, de higgye el nekem, már nem vagyok pap… csak ezt még nekem is furcsa kimondani. – válaszolt Emuár, és egyenletes tempóban megindult a híd irányába. Kezével még egyszer, utoljára hátraintett. Maga sem tudta, hogy ezzel a mozdulattal a századostól, vagy a távolban minden bizonnyal továbbra is izgatottan figyelő papoktól, esetleg korábbi önmagától vesz-e búcsút.
A hídhoz közeledve, jól látta, hogy a túloldalon kis csoportokba verődnek az emberek, és izgatottan mutogatnak felé. Szemei előtt lassan kivilágosodott Progyr. A nap fénye csak fokozatosan, házról házra haladt előre. Újból lefelé, az ódon híd kékesszürke fényű macskakőkockáira szegezte tekintetét, és elindult a város irányába.
A gyalogoshidat századokkal ezelőtt maguk a Rend papjai építették. Mindkét oldalán kis fülkéket alakítottak ki, melyekben a hívek emberöltőkön keresztül meggyónhatták bűneiket, és a fiatal papoktól feloldozást nyerhettek. Amióta azonban a Rend a Palota falai közé száműzte magát, a hidat és a picinyke gyóntatókamrákat esténként a helyi és a turista fiatalok vették birtokukba. A földön mindenfelé üres üvegek, injekciós tűk, használt óvszerek idézték meg az éjszakai vad tivornyák emlékét, a fülkék valaha díszes, kazettás üvegablakait pedig majdnem mindenütt betörték már.
Emuár Golen tétován nézelődött. Sohasem került eddig kapcsolatba a földön szerteszét heverő dolgokkal, illetve azokkal a bűnökkel, amelyekre jelenlétükkel utaltak, ám a Rend mindenre kiterjedő tanításainak hála, pontosan tudta, mire valók. Át is futott az agyán, hogy a világ bűneivel kapcsolatos tanítások, a hídon látottak alapján, akár igazak is lehetnek. Kliordan apát azzal a kétes értelmű bíztatással bocsátotta útjára, hogy odakint, Progyrban olyannyira ereje teljében van már a gonosz, hogy Emuárnak nem lesz nehéz a világosság keskeny sávját újra megtalálnia. Annyi év után mindössze ennyit kapott, meg egy puritán civil öltözéket és némi kézpénzt. A torka elszorult az emlékektől, de sikerült összeszednie magát. Meggyorsította a lépteit, és határozott tempóban közeledett a híd túloldalán összeverődött tömeg felé.
